Gyerekkorom kedvenc nyári levese volt ez, anyukám a mai napig ződpaszulynak hívja. Néha sárgából is főzte, de az is ződpaszulyleves volt.

Emlékszem, mindig a legnagyobb fazekat vette elő hozzá, ettük három napig, de nem untuk meg. Igaz, nem is olyan idők voltak, hogy válogathattunk volna. Azért füstölt hús vagy kolbász mindig került bele. Tejjel engedte föl, paprikás rántással sűrítette, ecettel savanyította, kaporral ízesítette. Egy karéj kenyérrel ez volt az ebéd.

A pár napja ajándékba kapott zöldségek között egy szép adag ceruzabab is volt, és ahogy nézegettem, mit is főzzek belőle, beugrott ez a savanykás leves, amit régen annyira szerettem. Persze az én esetemben az inzulinrezisztencia miatt nem jöhetett szóba a klasszikus rántás, nem is annyira a zsír, mint inkább a sima liszt miatt. Ráaádásul még rendes füstölt hús se volt itthon, úgyhogy ki kellett találni, milyen is legyen a régi-új "ződpaszulyleves".

Ez lett:

20 dkg zöldbab (tisztított mennyiség)

2 szelet bacon

1 kisebb vöröshagyma

2 gerezd fokhagyma

2 dl joghurt 

1 dl tej

2 evőkanál teljes kiőrlésű liszt

citrom

kapor

A felcsíkozott szalonnát kiolvasztottam egy fazékban, beletettem a feldarabolt babot, a hagymákat, és felengedtem vízzel, megsóztam, majd lefedve puhára, de kicsit azért harapósra főztem. Felengedtem tejjel, hogy minek, azt nem tudnám megmondani, talán csak azért, mert mindig így láttam. Lisztes, joghurtos habarással sűrítettem, és a végén ment bele a kapor meg egy kis citromlé. Igazi kellemes, savanykás nyári leves, becsukott szemmel még a gyerekkori ízemlékeket is hozta. Ráadásul kenyeret most is kellett enni hozzá, hogy meglegyen az ebédre előírt 50 gramm szénhidrát. Persze flancos teljes kiőrlésűt, nem a régi, 3.60-as fehér kenyeret, amit amúgy is csak azért ettünk a leves mellé, hogy jóllakjunk. Mert ugyan ki hallott a 70-es években inzulinrezisztenciáról?